Hol is kezdjem… Nagyon régen nem írtam már, bocsánatot is kérek érte. Tényleg.  Kissé magával ragadott a party party hátán meg a kettő közötti tanulás, meg a miegymás....

Mostanra már lényegesen többet kell a sulis dolgokkal sulin kívül foglalkozni mint eddig. Ismét kaptunk egy 20 oldalas esettanulmányt, igaz erre legalább kaptunk időt: 2 hetet.
De kezdjük is az elején: valamikor október elején elutaztunk NO-ba, Braunsweigbe meglátogatni Attiláékat. Négyen utaztunk: Ibolya, Judit, Karesz és én. Az odaút meglehetősen unalmas volt és baromi lassan telt még úgy is, hogy több mint a felét átaludtam. A 4 órás utat 7 óra alatt sikerült megtennünk, ugyanis bár NO-ban minden városhoz visz autópálya elég durva dugók is tudnak lenni, hát ezt is megtapasztaltuk.
Este mikor odaértünk a srácok kolijához irigykedve tapasztaltuk az ottani viszonyokat: mindenkinek saját szoba, közös konyha és 4 szobára 2 közös fürdő, ellentétben a mi lakásaink 1 szobát egy apró konyhát és egy icipici fürdőt tartalmaznak. Ha ez még nem lenne elég, ők jóval kevesebbet is fizetnek érte. miután túlléptünk ezen a dolgon, megittuk a pertut azokkal akiket még nem ismertünk majd elnéztük egy közeli szórakozóhelyre. A helyet DAX-nak hívták (igen, pont mint a frankfurti tőzsde:)), és az egész egy régi aukciósházban vagy ilyesmiben volt berendezve. Nagyon feelinges hely: 2 terem van, az egyikben inkább klasszikus retros, a másikban modernebb, elektronikus számok mentek. Az külön jópofa volt, hogy az italárakat egy nagy táblára írták ki a pult fölé, és 300 másodpercenként változtak… pont mint a tőzsde. Az este fekete pontja a bulihangulatom hiánya volt, na meg hogy Marciékat  nem engedték be. Bár egy kicsit már eddigre eléggé be voltak rúgva, lehet azért…

A második nap főleg pihenéssel telt és vásárlással, este viszont indultunk Hannoverbe, mert hogy ott bizony nagy bulik szoktak lenni. Egy darabig kóvályogtunk a városban meg nézelődtünk, majd betértünk az egyik jónak mondott szórakozóhelyre. A belépő nem volt vészes (5 euro, amiböl 3-at leihattál) viszont a FACEKONTROLL!! Már odafele nézelődve furcsa volt, hogy sokan állnak sorba és a biztonsági őrök csak nagyon lassan engedik befele az embereket. Odaérve láttuk, hogy ezek bizony nem picsáznak: akinek nem tetszett az arca, vagy balhézós bevándorlónak nézték (mexikói barátaink így némi hátránnyal indultak) azt úgy ahogy volt félreállították és nem engedték be. Ugyan ez vonatkozott azokra is, akik már a bulihelyre való bejutás előtt is „igen-jól-érezték” magukat. Végül mindannyiunkat beengedtek és sikerült egy megfelelőt bulizni, valamikor 3 felé hagytuk el a fedélzetet. Emlékezetes este marad.

A másnap reggel különösen alakult. Bár azt terveztük előttenap, hogy Berlinbe megyünk, fél 11-kor ébredtem fel, a többiek még jórészt aludtak. A vonat pedig 11.27-kor indult, amivel oda akartunk jutni. Felébresztettem Kareszékat (Marci, Ibi, Karesz, én aludtunk egy szobában) és szomorúan kezdtem tudomásul venni, hogy ebből biza nem lesz semmi. Háromnegyed 11 volt mire –karesz kivételével persze- mindenkinek sikerült kinyitni a szemét egészen. Azon beszélgetve, hogy akkor most mit csinálunk egész nap, Ibi felvetette, hogy ha tulajdonképpen negyed óra alatt mindenki elkészül akkor még van esélyünk elérni a vonatot. Az ötletet 3 másodperces csönd majd eszeveszett rohangálás követte: Mivel hajnalban amikor Hannoverből hazaértünk már mindenki aludt a koliban, úgy ahogy voltunk, fürdetlenül ruhástul feküdtünk le. Reggel egy átöltözésnyi és némi pakolásnyi időnk volt csak, negyed órába más nem igen fér bele 5 embernek, 20 perc pedig kellett, hogy odaérjünk az állomásra. Így történt, hogy az utolsó pillanatban elértük a vonatot és buliszagúan büdös szájjal utaztunk a Berlinbe tartó vonaton. A schönes wochenende nevű akció keretében utaztunk, ami annyit jelent, hogy hétvégén országon belül sima vonattal utazva (nem ic, de jobb mint itthon az ic) max 5 fő részére 38 euró a jegy, és egy napon belül oda utazhatunk vele ahova akarunk meg vissza meg tovább meg bármi. Meglepett, hogy Németország mennyire nagyon sík, nem csoda, hogy Ausztriába járnak síelni. Amúgy többnyire kifele bámultam az ablakon meg aludtam. Egyszer csak hatalmas tavakat láttam jobbról-balról egyaránt. Ránéztem a kijelzőre (amin a hátralévő állomások vannak felsorolva, és hogy hány perc múlva következnek): Wannsee. Egy pillanatra érdekes bizsergés ragadott magával, nem igazán tudom elmagyarázni. Egy csapásra szembe jutott egy csomó minden amit Németországról tanultam történelemből, élen a wannseei konferenciával. Nagyon gyorsan kezdték kergetni egymást fejemben a gondolatok a világháborúkról a nácizmusról és sok egyébről. Nemsokkal később Potsdam következett, a gondolatoktól meg szinte már zúgott a fejem.

Néhány megállóval később megérkeztünk Berlinbe. Már az ottani hauptbahnhof (főpályaudvar) lenyűgöző volt: egy üveg és fémszerkezetű hatalmas komplexum, benne egy 3 szintes vasútállomással ahol folyamatosan jönnek mennek a szerelvények. Nagyon durván nézet ki. Kisétálva realizáltuk, hogy az idő bizony szar és hideg is van, de ez engem a legkevésbé sem érdekelt: Berlinben voltam, Európa közepén, és nem messze láttam a Reichstag üvegkupoláját megcsillanni..

Amint közelebb értünk az épülethez ismét magával ragadott –sőt most még inkább- a különös történelmet átérzős bizsergés. Érdekes, hogy a mi parlamentünk és ez is nyugatra néz, a német egészen pontosan. Nem tudom leírni azt az érzést ami ott a nagy füves téren a Reichstag előtt elfogott, nem is próbálkozom.
Realizálva, hogy csak 4 óránk van körbenézni a városban ha az utolsó vonattal vissza akarunk menni azt találtuk a legjobbnak ha felülünk egy városnézőbuszra és akkor végigfutunk a nevezetességeken. Egyébként eszméletlen, hogy milyen távolságok vannak Németországban, a vonattal közel 3 órát utaztunk oda és vissza is, pedig ott aztán nem 80-90-el mennek a vonatok mint nálunk. A városnézés 2 órás volt, és így is percenként jöttek egymás után sorban a nevezetességek, szóval rengeteg a látnivaló. Nagyon szép város és bár nagy a nyüzsi, a rohanás, meg a minden sarkon építkezés, attól még fizikailag tapintani lehet a levegőben az elmúlt 50-60 évet. Én legalábbis így éreztem. Amikor odaértünk a berlini falhoz (már ami megmaradt belőle) és megláttam a checkpoint charlie-t tudtam, hogy ide bizony még el kell jönnöm valamikor hamarosan (a bizsergés már nem igazán tudott hova fokozódni), kerül amibe kerül. Egy nap nagyon kevés bejárni csak a hidegháború szempontjából meghatározó részeket is. Nem is beszélve arról, hogy csak fél napunk volt, és sokkal jobb volna az egész belvárost bejárni. Végül nagyon kimerülten, és rengeteg élménnyel gazdagodva ültünk fel a visszavonatra. Csodaszép nap volt.

Másnap reggel jó sokáig aludtunk aztán meg elmentünk wolfsburgba megnézni az autostadt –t (itt van a VW gyár) meg Attiláék suliját. Az egész város a gyár köré épült, földrajzilag és gazdaságilag egyaránt. Az egész mindenség egy idős a gyárral, 70 évvel ezelőtt a 2. vh elején húzták fel a várost és a gyárat is, eredetileg nyilván más rendeltetéssel. Körbenéztünk, sétálgattunk, vásárolgattunk és csak igen későn indultunk vissza haza (Koldingba), valamikor késő este. Visszafelé nagyon klassz volt látni az esti kivilágított Hamburgot az autópályáról, különösképp a kikötő volt durva: végeláthatatlan konténermezők és dokkok, nagyon monumentális az egész. Éjjel 2 körül érkeztünk, az utat 4 óra alatt sikerült megtenni.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.